Sakk verseny

Valaki focimeccsen tud önkívületi állapotban telitorokból szurkolni, valakit a technikai sportok húznak be. Én magam a vízilabda 60. percében kezdenék el gyanakodni, hogy ez talán mégse futball mert túl sokszor érnek kézzel a labdához. Krosszmotor is csak akkor hozna lázba, ha rajta ülnék. Ez van, igazából sosem tudtam lelkesedni egyik sport követéséért sem, de ez mégsem szokott megakadályozni abban, hogy egy-egy meccset, közvetítést közösen nézzek a barátokkal.

A fentiekből következik, hogy híres sakkversenyzőt is csak kupával a kezében ismernék fel, ezért se bajlódtam sokat az arcfestéssel, a kereplővel és a sörtartós sisak előkeresésével amikor beesett fotós feladatként egy sakkverseny Csepregen. Sőt, ahogy ránéztem fotós táskára, amibe összekellett pakolnom a szerszámokat, egyre inkább mentem el a kedvem. Hiszen mit tudtam a körülményekről? Először is, hogy egy sötét pincében tartják – gondoltam ha van ritmikus sportgimnasztika akkor biztos van hunyorgos sáncművészet is – és vakut nyilván nem használhatok. Sőt, igazából a jelenlétem minden létező megnyilvánulását is visszakéne szorítani a minimumra, ha lehet levegőt is otthonról vigyek nehogy az én szuszogásom kergesse el valaki fejéből Kaszparov receptkönyvét. Szerencsére a pince nem csak fényben, de térben se fenyegetett a bőség zavarával, szóval az se játszik, hogy távolról teleobjektívvel vadászam a torna bajnokainak legördülő verejtékcseppjeit. Pontosabban de, csak azt ekkora távolságból makrófotózásnak hívják és vegyes érzelmeket váltana ki a verseny iránt érdeklődő újságolvasókból, online követőkből. Volt még pár technikai részlet amivel az univerzum próbálta a tudtomra adni, hogy gondoljam át mit is szeretnék, míg végül tényleg felismertem, a körülmények annyira alkalmatlanok egy szokásos jól exponált riport fotóra, viszont tökéletesek lehetnek valami másra: